A modern ember kétségkívül a szemét tartja a legértékesebb érzékszervének. Ennek egyik oka, hogy a világról való tudásának tekintélyes része másodkézből kerül hozzá, általában elolvasott szövegek révén. Bár az olvasás tudománya már évezredek óta sajátunk, sajnos, ha elromlik a látásunk, a könyvek titkait többé nem ismerhetjük meg. Legalábbis így volt ez hosszú évszázadokon át, egészen a különböző látásjavító eszközök megjelentéig.

Valójában semmilyen bizonyítékkel nem rendelkezünk arról, hogy az ókori egyiptomiak, görögök vagy akár a rómaiak bármilyen eszközzel is segíthették volna a látásukat. Sőt, az írásos források inkább arról tanúskodnak, hogy az éles látás elvesztése a gazdagok számára is olyan csapás volt, melyen még vagyonuk révén sem változtathattak. I. e. 100 körül egy idősebb római nemes levelében arról panaszkodott, hogy mióta látása végérvényesen elhomályosult, már csak írástudó rabszolgáinak segítségével ismerheti meg az amúgy drága pénzen vásárolt tekercseinek tartalmát; Seneca pedig, aki azt állította, hogy Róma valamennyi könyvét elolvasta, mindezt csak úgy tehette meg, hogy a betűket egy vízzel teletöltött üveggömb nagyította fel számára a megfelelő méretűre. Néróról, a véreskezű császárról ugyan ismert, hogy a gladiátorjátékokat szerette zöld színű smaragdon keresztül nézni, azonban sokkal valószínűbb, hogy azt inkább fényvédő-napfényszűrő hatása miatt emelte a szeméhez.

Az első látásjavításra használt csiszolt lencsék i. sz. 1000 körül jelentek meg. Ezek az ún. olvasókövek tulajdonképpen egyszerű gömbszelet alakú nagyítóüvegek voltak. Ezeket a kezdetleges eszközöket a könyvekkel hivatásszerűen foglalkozó szerzetesek használták.

A szemüveg működésének első leírása az angol Roger Bacon nevéhez fűződik. A korában is elismert, nagy tekintélyű tudós 1268-ban így írt az általa megfigyelt jelenségről: "Ha valaki egy olyan kristályból vagy üvegből készült gömbszeleten át vizsgálja a tárgyakat, amelynek magassága kisebb, mint a sugara, e tárgy konvex oldalát pedig a szeme felé fordítja, akkor vizsgált tárgyak számára nagyobbnak tűnnek… Mindezek okán egy ilyen tárgy hasznos eszköz lehet az idős emberek és mindazok számára, akiknek gyenge a látása".

Egyes források szerint Bacon tanai eljutottak a korabeli Itáliába, ahol valamikor 1268 és 1289 között egy vállalkozó szellemű ember elkészítette az első szemüveget. Hogy ki lehetett az, ma is rejtély, ám abban már egészen biztosak lehetünk, hogy 1352-re az írástudó papok körében már többé-kevésbé elterjedt eszköz volt, legalábbis Tommmaso da Modena freskói szerint, melyeken több, könyveibe merülő szerzetest is már szemüveggel ábrázolt. Tommaso freskói után a szemüveg a szerzetesek életét bemutató képek szinte elmaradhatatlan részletévé vált, jelképezve viselője bölcsességét és a tudását.

A korabeli optikusok hosszú ideig csak konvex (domború) lencsét készítettek, ráadásul nem is személyre szabottan, hiszen a lencsék dioptriaértékeit sem tudták mérni. Maradt tehát a próbálgatás annak kiderítésére, hogy az adott személynek vajon melyik alkalmatosság lesz a legmegfelelőbb. Az ezt követő évszázadok egyik legjelentősebb fejlesztése a 16. századra tehető, ekkor jelentek meg ugyanis az első konkáv (homorú) lencsék, melyekkel a rövidlátást lehetett korrigálni. Az egyik első megrendelő valószínűleg X. Leó pápa volt, aki híresen rossz szemű, rövidlátó ember hírében állt. Állítása szerint az új lencsék segítségével a vadászatokon még társasága egészséges szemű tagjainál is sokkal jobban látott.

Az első szemüvegek kvarclencsékkel készültek, ugyanis az optikai üvegeket csupán később fejlesztették ki. A lencséket két, csontból, fémből vagy bőrből készült keretbe illesztették, melyeket középen összecsavaroztak. Ez a fordított V-alakú eszköz került fel viselője orrára, melyet nem is volt olyan egyszerű a megfelelő helyen tartani. A később hozzáillesztett selyemszalagok sem hoztak sok javulást, hiszen rugalmas anyagok lévén csupán a lepottyanástól óvták a szemüveget, a különböző félrebillenésektől már kevésbé.

Talán hihetetlen, de a stabil rögzítés módszerét, a szemüveg két oldalán húzódó merev szárakat csak közel 350 év múlva találták fel. Állítólag 1730-ban egy londoni optikus, bizonyos Edward Scarlett szerelt először merev szárakat a lencsékre, melyek a nagyobb stabilitás érdekében a fülön támaszkodtak meg. A csuklópántos szárrögzítés további 20 évet váratott magára, 1752 James Ayscough készítette el a mai napig használt kötés ősét. A színes lencsék alkalmazása sem mai módi, a 18. századi látszerészek türkiz, zöld, sárga és vörös lencsével készült szemüvegeket is tartottak a kínálatukban, melyek már akkor is nagy népszerűségnek örvendtek.

A bifokális lencsék kifejlesztése (1780 körül) az amerikai államférfi, Benjamin Franklin nevéhez fűződik, akinek mind rövidlátása, mind pedig távollátása korrekciójához szemüvegre volt szüksége. A feltaláló, megunva, hogy állandóan cserélgetnie kell a szemüvegeit, úgy döntött, készít egy olyan szemüveget, melybe két különböző törőerejű lencsét épít. Franklin lencséit még a keret fogta össze, később azonban a nagyobb stabilitás érdekében inkább összeragasztották a pluszos és mínuszos üvegeket. Ma az ilyen szemüvegek lencséit egy üvegből készítik, annak bizonyos részét konvexre, másik részét pedig konkáv formára csiszolva állítják be a megfelelő dioptriaértékeket.

A szemüvegek históriája nem lenne teljes a kontaktlencsék említése nélkül, melyek története meglepő módon egészen a 16. századra nyúlik vissza. Számos forrás szerint a korát más területeken is messze megelőző Leonardo da Vinci írt először a cornea (szaruhártya) optikai hatása kiiktatásának lehetőségéről. Természetesen akkor ez merőben elméleti kérdés volt, már ha nem fantazmagória: a korabeli technológia ahogy sok minden mást da Vinci ötletei közül úgy ennek kipróbálását sem tette lehetővé.

Először W. Herschel (1827) angol fizikusnak jutott eszébe az az ötlet, hogy a szemüveg voltaképpen helyettesíthető egy közvetlenül a szemre helyezett lencsével. Kísérletei eredményeképpen megállapítást nyert, hogy a lencsék és a szem közötti folyadék elegendő adhéziós kötést ad, azaz a lencse együtt mozog a szemmel. A 19. század végének technikája azonban még nem tette lehetővé, hogy emberi viselésre is alkalmas kontaktlencséket állítsanak elő

Már csak a viselhetőség volt probléma: az első kontaktlencsék még meglehetősen nagyok voltak, és nem is lehetett túlzottan hosszú ideig viselni őket. A fejlődés azonban nem állt meg. Egyre finomabb és finomabb, az emberi szem anatómiai adottságaihoz mind jobban alkalmazkodó lencsék születtek. A kemény lencsék után, a speciális műanyagok megjelenésével egyre lágyabb és puhább, egyre jobb légáteresztő tulajdonságú és egyre magasabb víztartalmú lencsék jelentek meg a piacon, melyeknek kezdeti rendkívül magas ára mára a szemüvegekkel jóformán azonos szintre csökkent.

A következő lépés sokak szerint a látáshibák műtéti korrekciója, mellyel egyszer s mindenkorra megszabadulhatunk a szemüvegektől. Talán így van, azonban ne felejtsük el, hogy a szemüveg mára divatcikké is lett, s ahogy régen, úgy még ma is az okos és művelt személyiség látszatát kelti nem egy embertársunkban. Ne írjuk még le a szemüvegeket!

Forrás:http://vital.hu